Ma száraz és kopár sivatag a Szahara, egykor azonban tavak és talán gazdag növényzet borította egyes részeit. Erre jutottak a szakemberek az Endeavour űrrepülőgép fedélzetéről készült radarmérések alapján. A kiterjedt vízfelület a mai Nílustól nyugatra helyezkedett el, és talán őseink vándorlását is befolyásolta.
Mit keresnek halcsontok a Szaharában, a Nílustól 400 kilométerre nyugatra? Erre a kérdésre kereste a választ világűrből készült mérések segítségével Maxine Kleindienst (University of Toronto), Ted Maxwell (Smithsonian National Air and Space Museum, Washington) és kollégáik. Az Endeavour űrrepülőgép fedélzetéről 2000-ben készítettek pontos radarfelvételeket a kérdéses területről, hogy annak domborzatát részletesen megismerjék.
A kutatók megállapították, hogy egykor egy, illetve több kiterjedt tó volt a Szahara területén. A megfigyelések és modellek alapján a régióban a vízborítás közel 250 ezer éve jelent meg. A későbbiekben változott a tó vízszintje és kiterjedése, majd mintegy 80 ezer évvel ezelőtt száradt ki végleg. Összességében több tó is lehetett ebben az időszakban a mai Csád, Líbia és Szudán területén.
A kérdéses tónyomok közül a legnagyobb és legrészletesebben vizsgált 350 kilométer hosszan húzódott a Nílus közelében, amelynek vize hozhatta a halakat a tómedence területére. Ekkor az esősebb éghajlat is elősegítette a vízzel borított terület növekedését. A későbbiekben a szárazzá váló vidéken a homok a szél hatására mozogni kezdett, és betemette az egykori kiszáradt tómedreket, eltörölve illetve bizonytalanná téve azok nyomait.
Az ilyen egykori vizes területek és oázisok azonosítása nem csak a geológusok számára érdekes. Fontos támpontot adhatnak az emberiség korai elterjedését vizsgáló antropológusoknak is, segítve annak megállapítását, hogy a Homo sapiens miként vándorolhatott el az Etióp magasföld térségéből, merre segítették útját a környezeti adottságok.
Mit keresnek halcsontok a Szaharában, a Nílustól 400 kilométerre nyugatra? Erre a kérdésre kereste a választ világűrből készült mérések segítségével Maxine Kleindienst (University of Toronto), Ted Maxwell (Smithsonian National Air and Space Museum, Washington) és kollégáik. Az Endeavour űrrepülőgép fedélzetéről 2000-ben készítettek pontos radarfelvételeket a kérdéses területről, hogy annak domborzatát részletesen megismerjék.
A kutatók megállapították, hogy egykor egy, illetve több kiterjedt tó volt a Szahara területén. A megfigyelések és modellek alapján a régióban a vízborítás közel 250 ezer éve jelent meg. A későbbiekben változott a tó vízszintje és kiterjedése, majd mintegy 80 ezer évvel ezelőtt száradt ki végleg. Összességében több tó is lehetett ebben az időszakban a mai Csád, Líbia és Szudán területén.
A kérdéses tónyomok közül a legnagyobb és legrészletesebben vizsgált 350 kilométer hosszan húzódott a Nílus közelében, amelynek vize hozhatta a halakat a tómedence területére. Ekkor az esősebb éghajlat is elősegítette a vízzel borított terület növekedését. A későbbiekben a szárazzá váló vidéken a homok a szél hatására mozogni kezdett, és betemette az egykori kiszáradt tómedreket, eltörölve illetve bizonytalanná téve azok nyomait.
Az ilyen egykori vizes területek és oázisok azonosítása nem csak a geológusok számára érdekes. Fontos támpontot adhatnak az emberiség korai elterjedését vizsgáló antropológusoknak is, segítve annak megállapítását, hogy a Homo sapiens miként vándorolhatott el az Etióp magasföld térségéből, merre segítették útját a környezeti adottságok.
Az ősi tó területe az Endeavour radarmérései alapján, kék színnel jelezve amikor 190 méter(balra) és amikor 247 méter (jobbra) mély vízborítás volt a vidéken (NASA)
